Tóth Imre (Kocka)
Balatonkenese
Mindig nagyon nehéz saját magunkról írni. Leginkább azért, mert amit ír az ember, az ne tűnjön dicsekvésnek és ne legyen álszerény sem, mindkettő egyformán ártalmas lehet. Röviden szeretnék néhány gondolatot leírni arról, ami a sportunkkal kapcsolatban eszembe jutott az árverési anyag elkészítése közben. Végiggondoltam az egész galambász pályafutásomat, a saját galambjaimon keresztül.
Szerencsésnek mondhatom magam, mivel több olyan galambcsaláddal dolgoztam, amelyik szinte a nyolcvanas évektől elkísérte az egész galambásztevékenységemet. Sokszor visszaemlékezem arra, amikor Szappanos István barátommal volt módom 1991-ben, az akkori nagy generáció hírességeit meglátogatnunk és ott elhangzott egy fontos mondat, amit azóta is nagyon megszívlelendőnek tartok: „Az igazi galambász az, aki legalább három vagy négy generációt meg tud mutatni visszamenőleg a saját állományában.” Sokat gondolkoztam azon, miért is lehet ez a dolog annyira fontos egy galambász életében. Most amikor az árverésre szánt fiatal galambok származását dolgozom fel, nagyon jó érzéssel tölt el, mert rengeteg emlék jön elő bennem a madarak családjának feldolgozása közben. Először is felmerül bennem a gondolat , hogy miért is kezd el galambokkal foglalkozni egy ember. Figyelve a körülöttünk élő gyermekeket, látszik, hogy minden fiatal úgy születik, hogy nagyon érdeklik az állatok, csak később valamiért, nyilván a körülöttük élő emberek, és a körülöttük lévő környezet hatására eltávolodnak tőlük. Egészen más a helyzet a postagalambbal való találkozás során, mert ez az állat olyan, mint az ópium, függővé tesz. Jó értelemben, egy egész életre rabjává válik az ember. Egy olyan érdekes, okos élőlényről van szó, amely élőlény életének megfejtéséhez egy emberöltő is kevés. Azt gondolom, engem fiatalon az állatszeretet mellett, a postagalambban található tájékozódó képesség, és az, ahogy az emberhez viszonyul, az fogott meg a legjobban.
Születésünktől kezdve, mindenkiben jelen van a versenyszellem ösztöne. Szeretné magát kipróbálni és meg szeretné tudni azt, hogy mire képes. Meg akarja mutatni saját magának és a környezetének is, hogy tud legalább annyit, vagy még többet, mint az embertársai. Azt gondolom, hogy ez egy természetes emberi érzés. Minden embert vezényli az a bizonyos versenyszellem, amely elkíséri az egész életében. Erre kiválóan alkalmas a postagalamb, a postagalambbal való versenyzés. Visszatérve az eredeti gondolathoz, leegyszerűsítve, az állatszeretet és a versenyzés szeretete, amely az embert postagalambásszá teszi. Nyilván minél több időt tölt el a postagalambsportban az ember annál fontosabb lesz számára a különböző versenyeken elért eredmény.
Sajnos egyre kevesebb időt, és energiát szánunk a tenyésztésre, mindent alárendelünk a versenyzésnek. Gépiessé válik a galambászatunk, szegényebbek leszünk sok olyan élménytől, amelyet a galambokkal történő foglalatosság nyújthatna számunkra. Gyakran eszembe jut Ad Schaerlaeckens, aki nem csak kiváló versenyző, hanem talán a legjobb szakíró volt. Egy alkalommal, mikor én is jelen voltam, feltették neki a kérdést, mi a véleménye arról, amit fiatalon vallott, hogy nem létezik postagalambversenyzés sajt etetése nélkül? Némi habozás után a következőt mondta: „Tisztelt Sporttársak! Ma már sok mindent másként látok, mint amit fiatal koromban gondoltam!”. Én is oda jutottam, hogy sok olyan dolog van, amelyet ma már egészen másként látok, mint fiatalon. A galamb és a barátság örök, a versenyzés nagyon fontos és elengedhetetlen, de ma már sok mindent nem rendelnék alá a versenyzésnek. Szerencsére olyan mesterek közelségében lehettem, mint Szappanos István, Hans Dekkers, Van Loon stb., akik mellett rá kellett jönnöm, hogy az eredmény múlandó, a galamb örök. Az ember azt hiszi, hogy az eredmények teszik ismertté, és híressé, de ma már bizton állíthatom, hogy az eredmények, ha elmúlnak, akkor a hírnév és az ismertség is elszáll.
Ma már úgy látom, és nagyon bánt, hogy rengeteg extra galambot feláldoztam az eredményesség oltárán. Nyilván versenyezni kell, hiszen az egész galambsport sava-borsa a versenyzés, viszont a galamb legalább olyan fontos és ad annyi örömöt, mint az elért eredmények. Sajnos a galambász, mikor az eredményeket hajszolja, képes egy jó helyezésért egy kiváló galambot feláldozni, pedig egy jó galamb sokkal többet ér, mint egy jó helyezés. Szappanos István barátomat idézve: „Mikor az ember az eredményeket hajszolja, képes egy első díjért a legjobb madarát is a kukába dobni”. Nem vagyunk tekintettel arra, hogy a galamb is egy élőlény, neki is lehetnek rossz napjai, de általában addig hajszoljuk, amíg el nem veszik. Legtöbbször ahelyett, hogy magunkban keresnénk a hibát, hajlandóak vagyunk kijelenteni, hogy a kedvencünk nem volt elég jó „posta”, ahogy az egyszerű mester mondja.
Amikor az aukcióra szánt galambok származását készítettem, mindenekelőtt eszembe jutottak azok a kiváló madarak, melyeket a hosszú évek során elveszítettem, próbáltam magamban végiggondolni, hogy miért hagytam el a rengeteg kiváló versenyzőt. A végén rá kellett jönnöm, hogy kilencven százalékban, az én hibám okozta az elvesztésüket. A véleményem szerint, a külső tényezők miatt maximum tíz százalék veszett el, de ezt nyilván csak a kiváló galambokra értem.
Egy biztos, hogy egy postagalambot az elért eredményei teszik híressé, de legalább olyan fontos, hogy milyen lesz az őt követő fiatal generáció, hiszen utódai teszik méltán ismertté. Számos olyan galambászhoz kerültek tőlem galambok, akik a tőlem származó madarakkal kiváló eredményeket értek el. Ez mindig nagy segítségemre szolgált, mert így rengeteg galambról kaptam vissza fontos információkat. Figyelemmel tudtam kísérni azokat a galambcsaládokat is, amelyeket az én hibámból nem tartottam fontosnak, nem tudtam velük továbblépni, mert nem találtam meg a megfelelő párokat hozzájuk. Sajnos gyakran előfordul olyan is, hogy egy kiváló versenyzőnek soha nem kel hasonló utóda, ellentétben azzal a galambbal, amelyik nem utazott jól, kelthet nagyszerű utódokat. Ebből is jól látszik, hogy minden tenyészpár összeállításánál a szerencsefaktor a legnagyobb tényező. Ezért amikor megtervezem a következő évek párosításait, nagyon sokat segít az, hogy generációk óta próbálom ugyanazokat a saját családokat favorizálni, amelyek hosszú évekig kiválóan működtek nálam, vagy azoknál a tenyésztőknél, ahová kerültek.
Természetesen muszáj új madarakat kipróbálni, különben előbb- utóbb kialakulna olyan rokontenyésztés, amely nagyon ártalmas lehetne a versenyzés terén. Nagyon fontosnak tartom az egyéves madaraktól kelt fiatalokat kipróbálni, mert így éveket spórolhatok meg azzal, hogy kiderüljön, melyik galamb alkalmas a tenyésztésre. Az egyévesek párosításánál elengedhetetlen, hogy több generáción keresztül jól teljesítő családokból származzanak, továbbá olyan módszerrel röptessünk, ahol a tojó és a hím is versenyez. Áttekintve az utóbbi évek versenyeit, rá kellett jönnöm, hogy egyéves pároktól arányaiban legalább annyi jó madár kelt, mint a tenyészek és az idősebb párok alól.
Visszatérve az első kiemelt gondolatra, nagyon fontos, hogy a tenyésztőt hosszú távon a galambjai, nem az eredményei teszik ismertté. Fontos, hogy több generáción keresztül őrizzük meg értékeinket, csak így tudunk tartós eredményeket elérni. Így jöhetnek létre olyan családok, amelyeknél köthetők a galambok a tenyésztőkhöz, és a tenyésztő a galambjaihoz. A kiemelt mondat számomra egyértelműen arra utal, hogy a galambsportban csak így jöhetnek létre „Van Loon-ok , Janssen-ok, Gaby-k, , Van Dyk-ok, Hermes-ek , Koopman-ok, stb., akik a galambsportot fémjelzik számunkra. A cikk írása után van némi hiányérzetem, mert nem írtam konkrétan azokról a galambcsaládokról, amelyekre a cikk megírása során utalok, de az előző években minden rólam írt cikk arról szólt, hogy milyen madaraim vannak, másnál milyen eredményeket értek el a galambjaim, milyen módszerrel galambászok stb. Úgy gondoltam fontos leírni azt is, amit az egészről gondolok. Az árverésre szánt madarakról amúgy is megtalálható minden fontos adat.
Eredményekben gazdag boldog új évet kívánok minden spottársamnak.
Sportbaráti üdvözlettel: Tóth Imre
2024
